2014. január 11., szombat

4.rész


Sziasztok!
Hát itt lenne a 4. rész, remélem már vártátok és elnyeri majd a tetszéseteket.
Jó olvasást!
April xx

Sok dolog kavargott a fejemben, amik már szinte marcangolni kezdtek belülről. El akartam feledkezni róluk, a gondokról és Niallről is egy időre. Egy vastagabb kötött kardigánt felkapva elindultam, hogy kicsit kiszellőztethessem a fejem. Először bele sem gondoltam hová is szeretnék menni, csak elindultam egy irányban. Utam végül a Temzéhez vezetett. Felsétáltam a Big Ben-hez vezető hídra, majd középen megálltam és a folyót kezdtem tanulmányozni ahogy szép lassan folyt a medrében. Néha egy-egy kisebb, nagyobb fadarabot lehetett észrevenni a vízben, de ezeken kívül nagyon békésen haladt a maga útján.
 Őszintén bevallva egyáltalán nem így terveztem az estét, de akkor, abban a pillanatban már teljesen mind egy volt.
Megvártam még lemegy a nap és mikor már fázni kezdtem elindultam hazafelé a sötétségben. A kisebb utcákon már alig lehetett látni embereket. Kivéve azokat akik öntudatukon kívül zajongtak miközben talán azzal sem voltak tisztában hol is vannak. Nem a legbarátságosabb környéken sétálgattam a vak sötétben, de így időt spóroltam meg magamnak, hiszen ha egy forgalmasabb utcán megyek kétszer annyi idő mire hazaérek. De talán jobban át kellett volna gondolni a dolgot, legalábbis a remegő lábaim és a félelemtől borsódzó hátam így gondolták.
- Na most már nincs olyan nagy szád mi? - hallottam meg egy ismerős hangot miközben egy kis zsákutca mellett haladtam el. Egyből megtorpantam.
- Odaadom a pénzem, csak kérem ne bántson! - mondta egy másik személy elcsukló hangon. Már ebből a pár szóból hallani lehetett, hogy retteg. Az eszem az mondta minél előbb tűnjek el innen, de valami oknál fogva mégis maradtam, bár iszonyatosan féltem. A kíváncsiság felülkerekedett rajtam., később viszont nagyon megbántam az egészet.
- Ezzel a pár ronggyal akarod kiszúrni a szemem? A főnök nem örülne ennek. - nevetett fel az aki először szólalt meg. A nevetése teljesen olyan volt mint az övé...
- Nem az nem lehet! - győzködtem magamat miközben a falhoz simultam, és a óvatosan az emberek felé néztem a fal mögül. Két férfi állt egymással szemben. Sötét volt, szinte az orrom hegyéig sem láttam, de a két sötét alakot egyből a hangokhoz tudtam kötni. Ebben az is segített, hogy a szinte remegő férfit támadója a falhoz szorította.
- Hagyd el az országot és nem esik bántódásod! - szorította szerencsétlen embert egyre erősebben. - Megértetted? - emelte fel a hangját, majd a keze is lendült egyenesen a fickó arca felé.
- I-igen. - mondta ki a férfi aki már alig kapott levegőt az ütésről pedig már nem is beszélve ami az arcát érte. Ekkor támadója elengedte őt, és a kissé telt férfi habozás nélkül rohanni kezdett, egyenesen arra ahol én álltam. Egyre csak közeledett és mikor oda ért, a nagy termete és lendülete miatt engem ellökve futott tovább. Nem csalódtam magamban mikor sikerült valamire ráesnem és ezzel zajt csaptam. A férfi támadója persze egyből észrevett.
- Ki van ott? - kezdett közeledni, nekem pedig több sem kellett egyből feltápászkodtam és futni kezdtem ahogy csak bírtam. Hallottam a lépteit a hátam mögött, egyre közelebb volt, végül a kezemet is elkapta és magához rántott.
- Nem láttam semmit! - próbáltam szabadulni erős szorításából.
- April? - kérdezte, szemeim pedig egyből kikerekedtek. Jobban szemügyre vettem és a halvány fényben egyből kirajzolódott az ismerős arc.
- Niall? - kérdeztem vissza. - Azonnal engedj el! - kezdtem rángatni a kezemet, miután feleszméltem a sokkból. - Nem hallottad? Engedj már el! - kiabáltam vele és közben sírni kezdtem.
- Meg tudom magyarázni. - mondta miután elengedett.
- Nincs rá szükség! Nem akarlak többé látni! - folytak végig arcomon a könnycseppek. Igazából nagyon is kíváncsi voltam mivel magyarázza meg ezt az egészet, de nem lett volna erőm végig hallgatni, egyszerűen csak el akartam tűnni onnan, ezért szép lassan el is indultam.
- Várj már! - nyúlt ismét a kezem után, ezúttal gyengébben.
- Ne érj hozzám! - kiabáltam rá és meg sem várva, hogy reagál vagy nem elszaladtam.
Haza érve amint beléptem a házba magamra zártam az ajtót, a kulcsot pedig a zárban hagytam, hogy még véletlenül se tudjon bejönni. Bár ezek után úgy gondolom, hogy ez nem biztos, hogy megállítja. Egyetlen egy kérdés kavargott a fejemben: miért csinálta ezt? Semmilyen ésszerű magyarázatot nem találtam rá, de az már teljesen világos volt, hogy miért mondta le az esti programot. A legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ilyenre képes, hiszen nem így ismertem meg, sőt pont ellenkezőleg.
Sikerült valahogy álomba sírnom magam, de nem sokat aludtam, aminek az eredménye az lett, hogy szemeim alatt hatalmas karikák díszelegtek. Próbáltam őket eltüntetni egy kis sminkkel, de nem tűnt hatásosnak. Még úgy is eléggé zombi kinézetem volt. Végül már nem is törődve azzal, hogyan nézek ki elindultam dolgozni. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a munkába temetkezve felejteni tudjak.
Megvettem a szokásos reggeli kávémat, ami most tényleg életmentő volt. Mr. Brownnak is vettem egyet, ezzel megspórolva egy kört magamnak, mert előszeretettel ugráltat, hogy egy kis kávéhoz jusson ő is.
- Hűű, de nyúzottnak tűnsz. Minden rendben? - érdeklődött Dave a portán mikor megérkeztem.
- Őszintén? Semmi sincs rendben! Úgy érzem minden összeomlott körülöttem. - fakadtam ki a fiúnak.
- Előbb utóbb minden jóra fordul, higgy nekem! - mosolyodott el amit viszonoztam. Ez a srác annyira nyugodt és vidám mindig, példát kellene vennem róla és nem kellene törődnöm semmivel. De sajnos ebben a helyzetben valahogy nem vagyok rá képes. Váltottunk még pár szót, aztán sietősre vettem a tempót, nem szerettem volna elkésni. Mikor kiszálltam a liftből egyből a főnököm irodája felé indultam, hogy átadhassam neki a kávét, ő pedig nekem a temérdek feladatot mára.
- Jó reggelt Mr. Brown! - léptem be az ajtón és közeledni kezdem az íróasztalhoz ami mögött Brown éppen háttal ült fekete, bőr székében. Mikor meghallotta a hangomat szép lassan megfordult a székkel, de nem ő ült ott, határozottam nem ő volt az. Egy szőke fiú foglalt helyet a széken akit megpillantva egyből lefagytam.
- Szeretnék beszélni veled. - túrt bele a hajába és fölállt a székből.
- Tessék akkor mondjad. Miért kellett bántani azt a szerencsétlent? Egyáltalán nem így ismertelek meg téged, teljesen kifordultál önmagadból. Éreztem, hogy valami baj van de nem gondoltam, hogy ekkora! - vágtam a fejéhez mindent ami a szívemet nyomta, közben megint eleredtek a könnyeim.
- Megértem, hogy ki akadtál, de érts meg a te érdekedben nem mondhatok semmit. - jött közelebb hozzám.
- Akkor nincs miről beszélnünk! - kezdtem hátrálni az ajtó irányába.
- Kérlek várj! - nézett a szemembe. - Meg kell ígérned, hogy nem szólsz a rendőrségnek. - mondta.
- Komolyan az a legnagyobb gondod, hogy szólok a zsaruknak? Azt nem veszed észre, hogy a barátságunk darabokra hullik? - halmoztam a kérdéseket a sírástól kissé elcsukló hangon. A választ pedig meg sem várva indultam az ajtó felé. Mikor már a kilincshez nyúltam volna, valaki gyorsabb volt nálam és kívülről kinyílt az ajtó hatalmas lendülettel, aminek a fejem látta kárát. Elestem és hátulról a kemény padló ütése érte a már egyébként is sajgó testrészem. Ez volt az utolsó emlékem, utána minden elsötétült.

7 megjegyzés:

  1. April!:D
    Úristen, April! OMG!! Húh, nagyon, nagyon jó rész lett, tele meglepetéssel és váratlan fordulatokkal!! Egyszerűen imádtam!!! És az ajtó a végén! Szegény April, úgy érzem nem a kórházban fog kikötni, hanem valahol máshol...
    Nagyon várom a folytatàst,
    Rose King

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Rose!:D
      Örülök, hogy tetszett!:D Hát igen az ajtó...talán kórház lesz belőle talán nem ;D
      A folytatást nemsokára hozom.
      April xx

      Törlés
  2. Jaajj..m hát ez nagyon jóóó!! Egyszerűen imádom!!! Várjuk a kövit! :)

    VálaszTörlés
  3. Kedves April!:)
    Egy díj leselkedik rád nálam!:) http://pancellany.blogspot.hu/p/dijak.html
    Rose King

    VálaszTörlés
  4. Juj!Hát ez nagyon jó lett...Azonnal a kövit!;):)

    VálaszTörlés